Németországról, Solymossnak

Az alábbi kis történetet, amely a 2009. júniusi németországi utunkról szól, eredetileg az osztályfőnökömnek, Solymoss Miklósnak írtam meg, amiért nem vittem vissza az első tanítási héten a bizonyítványomat. Ő különböző oldalszámű "fogalmazás" íratásával szereti bűntetni az apróbb vétkeket elkövető diákjait. (Egyébként nem magyar-, hanem kémia- és biológiaszakos tanárról van szó.) Nekem 2 oldalt kellett írnom, neki nagyon tetszett.

Miért nem vittem be a bizonyítványomat a múlt hét végéig?

A történetet még a nyár elejével kezdeném. Ugyanis egyértelműen arra vezethető vissza minden. Végre vége lett a tanításnak, minden nagyon szép volt. 12-én volt az utolsó tanítási nap, 17-én pedig indultunk Németországba, úgy, hogy nem volt szállásunk: a terv az volt, hogy majd keresünk egy szép kis helyet egy eldugott erdőben, ahová leverjük a sátrat; a cuccokat napközben elássuk egy gödörben, és minden nagyon jó lesz (ugyanis senki nem tudta ott, hogy megyünk). Ennek folytán kb. 35 kiló csomaggal indultunk reggel Ferihegy 1 repülőtérről, az egyik haverommal.

Beszállás, repülő fel, repülő le, kiszállás, és már ott is voltunk Dortmundban. Mivel ott egyikünk sem volt ismerős, rögtön indultunk busszal és vonattal Hammba, a cserediákprogram helyszínére. A pályaudvaron megvettük szépen a napijegyünket a buszra, majd nem sokkal később elindultunk a 33-as busszal a külvárosba. Mentünk, mentünk, míg egy szép kis erdőhöz értünk a város csatornája mellett. Odagyalogoltunk, megállapítottuk, hogy ez egy jó hely. Kiástuk a gödröt, kijelöltük a sátorhelyet, a gödörben elhelyeztük az odavaló dolgokat, beástuk, majd bementünk körülnézni a városba. Nézelődtünk, vásároltunk, stb. ilyesmi. Majd visszamentünk a szállásra. Este volt már, néhány sör után lefeküdtünk. Akkor még egész meleg volt...

De az idióta (persze csak kedvességből) haverom úgy gondolta, hogy ő nem hoz hálózsákot. Az ásás közben meg rádöbbent, hogy igen, majd a szemeteszsákot, amiben a csomagokat is elástuk, húzza majd a lábára, és minden rendben lesz. Hát rendben is volt, egészen addig, amíg kb. 15 fokra nem hűlt a levegő. Akkor a kedves barátom itt-ott matatni kezdett, minden elővett, ami tartja a hőt. Ez úgy 2-3 óráig tartott összesen, addig aludni nem lehetett a zörgéstől. Végül pedig arra döbbent rá, hogy így sem lesz jó, úgyhogy hajnali 4 körül felkelt, és elment a városba sétálni. Majd fél hatkor visszajött, és be nem bírta fogni a száját. Tehát aznap mindketten sokat aludtunk...

Másnap a haver úgy döntött (hivatalosan közösen döntöttünk úgy), hogy felkeressük a volt cserediákokat, és meghívatjuk magunkat hozzájuk. Nem igazán támogattam az ötletet, mert nekem megfelelt a sátor a szabadban, meg ha befogadnak minket, akkor már végig csak velünk fognak foglalkozni, nekünk meg nem lesz szabad percünk. De azért kiálltam az iskola elé, várni őket, amíg a haverom hálózsákot válogatott magának a távoli bevásárlóközpontban – nehogy aztán segítsen belátni a hatalmas iskolát (mivel én még egy plusz embert is kerestem, akitől nem a szállás kellett).

Vártam, néztem, az órák alatt, amíg biztosan nem jönnek ki, ettem, ittam, vásároltam. Nagyon sok idő eltelt, volt, amikor sokan kijöttek, de őket nem láttam meg. Ezért még nagyon sokat vártam ott, de csak a harmadik embert pillantottam meg, ahogy elsuhan a biciklijével, ezért vele sem vettem fel aznap a kapcsolatot.

Laci (hívjuk így a haveromat) persze baromi ideges lett, amikor megtudta, hogy nem találkoztam velük. „Most mi lesz, itt el nem töltök még egy éjszakát!” „Miért nem figyeltél jobban, most mégis mit csinálunk?” Válasz: „Mi a gond? Nem fogunk ebbe belehalni!” „Majd holnap megkeressük őket együtt, ha olyan fontos.” Kb. így ment két óráig, míg közben kiderült, hogy a kedves haverom hazaszólt Magyarországra egy másik havernak, hogy szóljon már a neten a cserediákoknak, hogy itt vagyunk, és hátha befogadnak minket. Enyhén szólva is ideges lettem, hogy minek kell magunkat lejáratni, meg hülyeségeket szervezni. De végül is belementem, hogy rendben, mondjon el akkor mindent, már nem érdekel az egész. 15 perc múlva megjelentek a rég látott német barátaink az erdő szélén. Meglepett arc, sok kérdés, majd hirtelen megérkezik az apuka is. „Csomagoljatok össze, megyünk át hozzánk.” Róla azt érdemes tudni, hogy nagyon kedves, segítőkész és nagylelkű ember. Tehát számára tényleg nem volt kérdés, hogy befogadjon minket a telekre. (Persze szóba került az is, hogy a házba, de azt már tényleg visszautasítottuk.)

Érkezés a birtokra, hely kiválasztva. Éppen azon tanakodnak, melyik zsinór a jó, amivel kihozhatják nekünk 50 méterről az áramot. Mi azon tanakodunk, hogy hol van a sátornak ez meg ez a része, hol van a matrac kupakra, stb. ilyesmi. A matrac kupakja baromira nem lett meg, de azóta sincs... Mindegy, majd ők felfújják, és szereznek kupakot is! Tényleg, már túl kedvesek is voltak. Kezdtük magunkat kellemetlenül érezni. De végül is felállt minden, mi lefeküdtünk, de hálózsák az egyik félnek még mindig nem volt. A hideg meg ugye a telekre is bejön, nem csak az erdőbe. De az éjszaka viszonylag zörgésmentes volt.

Másnap meg bementünk az ikrekkel (mert azok voltak) az iskolába. Sikerült felkelni, fürdőszobát használni (azért nem zuhanyzót, csak csapot), még biciklit is kaptunk. Megleptük a két másik embert is, akiket ismertünk a márciusi kocsmázásból. Még jó, hogy az első kérdése az egyiknek az volt: „És hol van Bence?” Még mindig meg kellett találnom viszont azt a harmadik (ötödik) embert, akivel még nem sikerült beszélni. Elég nehéz művelet volt, de sikerült. Azt most nem részletezném, hogy hogyan kell úgy csinálni 3 hónap után, mintha valaki nem is ismerné az illetőt, pedig 3 hónapja órákat elbeszélgetett vele séta közben... Lényegtelen.

Ezek után Lacival is normalizálódott a viszonyom, már ő is meg volt elégedve a szállással (egyébként az erdő és a gödör is az ő ötlete volt eredetileg, de később én támogattam leginkább). Még egyszer-kétszer be kellett fűteni a sátorban egy dezodorral, de utolsó előtti éjszakától még hálózsákot is kaptunk (illetve kapott ő). Éltük az életünket a németekkel, vittek minket ide-oda, folyton csak velünk foglalkoztak, nagyon kedvesek voltak, de kicsit sok volt, mert eredetileg nem ezért mentünk ki. Amikor nem voltunk velük, mindig ugyanahhoz a gyrososhoz jártunk, na meg azért néha tudtunk egy kis alkoholhoz is jutni.

A végén még azt is felajánlották, hogy kivisznek minket a reptérre. Ezt elfogadtuk, ki is vittek minket, majd könnyes búcsút vettünk, és visszatértünk Budapestre, ahonnan bejöttünk a Nyugatiba a gyönyörű magyar vonattal. Összesen 8 napot töltöttünk kint, és összegezve nagyon jól éreztük magunkat.

Aznap kaptam meg a szóban forgó bizonyítványt is Magyarországon maradt kapcsolattartó haveromtól, akit hívjunk most Balázsnak. Odaadta, és minden rendben is volt, csak a nyár eleji és a nyár végi (amiről most hely hiányában nem írok) események miatt teljesen elfelejtettem a múlt héten behozni.

Jól kezdődik az év, ezek szerint az egész ilyen jó lesz!

Itt most befejezem, köszönöm a megtisztelő figyelmet!